Donát János a hazai autogramgyűjtők egyik igazi úttörője. Ő már akkor gyűjtött, mikor a "mai" gyűjtők közül legtöbbünk még gondolat se volt. Fantasztikus története alább olvasható.
Magamról csak annyit, hogy budapesti vagyok, és nem tartozom a legfiatalabb korosztályhoz – az évek számát tekintve. Lélekben annál inkább: játékos természetűnek tartom magam, több vetélkedő résztvevője voltam (nem is eredménytelenül), de főként humán, elsősorban művészeti témákban (zene, építészet, irodalom stb.). Ennek ellenére a munkám a reál területről szól, diplomáim és a munkahelyeim kizárólag a reál területek felé szólítottak (villamosmérnök, matematikus, közgazdász). A kettő egész jól megfért egymás mellett, konfliktus nemigen volt. Társaságom, baráti köröm is tükrözte ezt a kettősséget, mindkettőből akadt jó néhány, volt közöttük hasonló, „kettős” érdeklődésű személy is.
Mióta gyűjtesz autogramokat?
Az egész még talán általános iskolás koromban kezdődött, lehettem vagy 14 éves. Az operákba (Budapesten kettő volt) és a hangversenyekre való látogatással, a komolyzene felé történő ismerkedéssel kezdődött mindenképpen, amelynek persze előélete is volt, talán 10 éves koromtól kezdve volt opera- és hangversenybérletünk (ebből főként a Liszt Ferenc téri Zeneakadémia és az Operaházban adott zenekari és szólista koncertek voltak a leglényegesebbek). Öt sarokra laktunk a Zeneakadémiától, talán tízre az Operaháztól, mintegy húszra az Erkel Színháztól: ez nagyban megkönnyítette a dolgom. És egyben inspirált is a zenéhez való közeledésre. Sokat számított a családi indíttatás is: bár nem voltunk aktív zenészek, a komolyzene szeretete az egész családra jellemző volt.
Hogyan kezdted a gyűjtést?
Természetes dolog szerintem – abban a korban különösen - a vágy és a törekvés közel kerülni világhírű művészekhez, mintegy személyes ismerőseimnek tekinteni őket. Nyüzsögni a művészbejárónál, bejutni a művész-szobákba, hallgatni a beszélgetésüket, hogyan fogadják pl. a feléjük áradó gratulációkat. Innen már csak egy lépés volt, hogy akkor már - egyelőre mintegy emlékként - autogramot kérnek tőlük. Ereklyeként őriztem azután később is ezeket, illetve őrzöm: nagyrészt ma is megvannak. Még most is árasztják maguk körül azt a légkört, amit a művész egyénisége és a zenei emlékek, a siker sugárzott magából. Nagyon sokra ma is emlékszem.
Mi alapján gyűjtesz, választod ki a neveket, akiket begyűjtesz?
Kezdetben, tizenéves korom táján állandó szokásom volt, hogy az opera-előadás után ”belógtam” a művészbejárón (hivatalosan tilos volt), és be-bekopogtam az öltözőkbe. Először félénken, később teljesen természetes módon. Az Operaház szinte minden, többnyire elég gyakran foglalkoztatott, közismert művésze adott autogramot: egy gyereknek miért ne? Ők lehettek a gyűjteményem első, de igencsak megbecsült autogramjai, a velük kapcsolatos művészi élménnyel együtt. Ugyanez megismétlődött a hangversenytermekben. Itt is elsők között a vasárnapi matinék igen neves művészeivel (Kóródi András, Fischer Annie, Ferencsik János, Kovács Dénes stb.). Itt még talán nem játszottak akkora szerepet a külföldi vendégművészek, akik azután a hazai választék telítődése folytán egyre jobban előtérbe kerültek. Tehát a komolyzene lehetett az, ami az első időkben meghatározta a gyűjtemény tematikáját. Később ez kissé változott, és amikor pl. Victor Vasarely Budapesten járt, szinte kötelező volt a tárlat katalógusát dedikáltatni vele. Itt már ”mindenevő” lettem. Ehhez járult még a környezetem adományozási tevékenysége, amikor kiderült, hogy mi a hobbim. Hiszen ebben a körben sok mindenkinek volt egy-két egyedi, nem gyűjtemény tárgyát képező hasonló emléke. Jobb híján megkaptam. Saját szerzeményem volt viszont a Nobel-díjas Werner Heisenberg, az író Tamási Áron stb. Szóval: szinte mindenki, csak elég híres legyen. Érdekes módon a sportolók nem vonzottak, pedig jártam focimeccsekre, atlétikai versenyekre. Nem is tudom, miért. És politikusoktól sincs, kizárólag a most igencsak érdekes Orbán Viktor - Fodor Gábor kettőstől, egy általuk írt könyvbe.
Ki volt az első?
Ha én azt tudnám … Ahhoz túl régen volt, kicsit összemosta őket az idő. És nem is volt annyira lényeges. Talán Gyurkovics Mária és Forrai Miklós. De mindenképpen operaénekes. De lehet, hogy esetleg Székely Mihály. Egymás mellett voltak az öltözőben (híres házaspár), igencsak tisztelet övezte mindkettőjük tevékenységét (a részemről is), nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy még egy kicsit el is beszélgettek velem. Ez azután újabb lökést, bíztatást adott a további ilyesfajta tevékenységhez. Meg hát nem a sorrend volt a lényeg. Nem is fordítottam az ilyesfajta nyilvántartásra különösebb hangsúlyt. De a mennyiségre és a minőségre egyre inkább.
Melyik a legkedvesebb/legértékesebb autogramod és miért?
Ilyet ne is kérdezz. Ez kb. olyan, mint amikor az édesanyát megkérdezik, hogy melyik a legkedvesebb gyermeke. Fricsay Ferenc, Yehudi Menuhin, David Ojsztrah, Bruno Walter, Albert Schweitzer, Ernest Ansermet, Sir John Barbirolli, Pablo Casals, … Hadd ne állítsam sorba őket! Méltatlan is lenne hozzájuk. És nincs ”miért”. Csak. Az irántuk való tisztelet, tevékenységük megbecsülése, a feléjük irányuló szakmai-emberi vonzódás. Pénzben kifejezhető értékes autogramom meg nincs. Számomra az autogramoknak, az egész gyűjteménynek egyáltalán nincs pénzben kifejezhető értéke. Legfeljebb eszmei. Az viszont annál nagyobb. És úgy vélem, hogy ezeknek az autogramoknak csakis nekem. Másnak nyilván a saját maguk által szerzett autogramoknál van ugyanez. Én képtelen lennék pénzért autogramot vásárolni. De hát nem vagyunk egyformák, és én a vásárlásokat is elfogadhatónak tartom. Persze, itt nagy a hamis autogramok veszélye… Milyen más a saját magam beszerzett autogramok erkölcsi értéke és hitelessége! Van azonban az Állami Operaház 75. jubileumára kiadott évkönyv, az összes operaházi tag fényképével (beleértve a már akkor sem aktív Örökös Tagokat, világosítókat, díszletmunkásokat, jegyszedőket stb.). Nos, itt a művészektől, illetve egy nagy részüktől sikerült aláírást kicsikarni a könyvben található fényképükre. De hát ott sem mindegyikre. Az reménytelen volt.
Melyik a legkedvesebb élményed, történeted a gyűjtéssel kapcsolatban?
Ez megint ugyanaz a megválaszolhatatlan kérdés, mint a legkedvesebb autogramnál. Szinte mindegyik kedves. És mind más. Sokszor összehasonlíthatatlanul. De azért ami most elsőként eszembe jut, az talán Kodály Zoltán 75. születésnapi autogramja az emlékfüzetbe (a dátummal együtt), vagy Fodor János 100. Wotan-szerepe utáni aláírás egy általa 100-as jelzéssel ellátott centenáriumi Wotan-szerepről a Walkürben, esetleg Laurence Olivier fényképes és külön papírra írt autogramja, vagy Weiner Leóval való találkozás. Baranyi Ferenc akkori legjobb barátjával együtt adott autogramot, az azóta nem hallott (?) Gerelyes Endrével. Vagy Bodrogi Gyula akkori feleségével, Törőcsik Marival. Tud valaki itt sorrendet felállítani? Mind nagyszerű emlék és élmény, nagyszerű emberekről, csodálatos művészektől. És szubjektív, személyes okokból. Nincs reális, vagy bármilyen szempontból felállítható sorrend az élmények területén sem. Míg el nem felejtem: a teljes magyar Nemzeti Színház 1970 körüli társulatának az aláírása megvan egy kis jegyzettömbben (Bessenyei, Básti, Balázs Samu, Tőkés Anna stb.).
Melyik a legrosszabb élményed, legnagyobb kudarcod a gyűjtés során?
Két olyan meg nem szerzett autogram maradt talán meg bennem rossz emlékként, amelyeket végül nem sikerült megszereznem két, Budapesten járt csodától. Az egyik Igor Sztravinszkij, a másik Arthur Rubinstein. Egyszerűen nem engedtek be a ”gorillák” az öltözőjükbe. Mindkettőnél rohanás a szállodához, de hát az már eleve reménytelen volt, üres próbálkozás. Ott sem engedtek be a portások, érthető módon. Azóta sincs autogram. Postai úton meg ezek után már nem is próbálkoztam. Utólag nagy kár. Emlékszem, nagyon nehéz volt autogramot kérni Simándi Józseftől. Egyszerűen nem szeretett autogramot adni. Azután persze sikerült.
Biztosan gondolkodtál már azon, hogy miért gyűjtesz? Meg tudnád
fogalmazni néhány mondatban?
Nem tudom. Amiért más bélyeget vagy pénzérmét gyűjt vagy utazik: talán a művészet szeretete miatt. Az egyik ember a mákos tésztát szereti, a másik a rántott pulykát. Én ezt a tevékenységet. Erre nincs logikus magyarázat. De semmiképpen nem az autogram-piacon kialakult pénzbeli érték miatt. Ki sem fizetődne a rengeteg ráfordított idő. Meg azért a jó érzésért, hogy ezek a szellemi hatalmasságok méltattak arra, hogy aláírásukkal megtiszteljenek. Ez nagyon jó érzés. És még valami: nagyon sajnálom, hogy nem ”szálltam rá” a hozzáférhető Nobel-díjasok autogramjának a gyűjtésére. Az nagyon érdekes lett volna. Hiszen a diplomáim erre predesztinálnak. És voltak jó néhányan. Azért van ilyen is…
Mit gondol a környezeted arról, hogy autogramokat gyűjtesz?
Nagyon kedvelték. Édesapám pl. nagyon büszke volt a gyűjteményemre, néhány darabjára különösen. Sajnos, amióta a munkahelyi elfoglaltságok, a kevés szabad idő, a rohanó élet, a méregdrága belépőjegyek ezt a gyűjtemény-bővítési életformát nem nagyon támogatják, a gyűjtemény nem bővült. Lehet, hogy a pénzben soha megtérülő idő miatt (ami alatt pénzt lehet keresni), a gyűjtés abbamaradt. És még egy szívfájdalom: a gyűjtemény valószínűleg velem együtt egyszer majd kihal. A szó szoros értelmében.
Utolsó kommentek