Bár ezekben a napokban az Aranycsapat és a 6:3 kerek évfordulója kapcsán emlékszünk vissza a boldog 50-es évekre, van egy sportoló, akinek a sorsa szinte egy az egyben leírja annak a megtört pályának az ívét, amit az akkori sportolók - s így a focisták is - éltek át az 1956-os forradalom után.
Iharos Sándor, minden idők legnagyszerűbb magyar futóatlétája volt, tizenkétszeres világcsúcstartó, a közép- és hosszútávfutás világklasszis alakja. Élete tragédiája, hogy legjobb eredményeit 1953 és 1956 között érte el, azaz a Helsinki olimpia aranyesőjében - kezdőként - még nem tudott részt venni, az 1956-os Melbourne-i olimpiára való felkészülését pedig megzavarta a forradalom és az abból származó általános bizonytalanság, így ki sem utazott Ausztráliába. Nem nyert olimpiát és nem nyert világbajnokságot, s az őt segítő csapat 1956 októbere után szétesett, szétszóródott a világban.
Alább bemutatott dedikációját a Pipacs étterem emlékkönyvébe írta, ahová a bejegyzés tanúsága szerint sok más sportolóval és művésszel együtt többször szívesen járt ő maga is.
Utolsó kommentek