Melyik volt az első autogramod? Erre a kérdésre szinte kivétel nélkül minden autogramgyűjtő tud válaszolni. Nem tudni, miért, de van egy pillanat, egy megmagyarázhatatlan átfordulás, amikor az ember beleszeret a kézírás varázsába, s nem tud szabadulni tőle soha többé.

Egy autogramgyűjtő számára az aláírás valójában műalkotás, mint egy szép festmény; formája, stílusa van. Amikor újabb és újabb darabokat sikerül szerezni, a gyűjtő ugyanezt az esztétikai csodát akarja újra és újra felfedezni. Szerintem. Ezért mindenki emlékszik arra, hogy kinek az aláírása ejtette először rabul, melyik volt az a találkozás, az az élmény, az a betűvetés, ami „függővé” tette.

Nekem Szász Endre volt az első. A tévében néztem, ahogyan egy műsorban szabad kézzel rajzolt, minden egyes darabot aláírt, s a kameráknak köszönhetően minden vonal és a teljes mű megszületése is jól látható volt. Ezt követően hat évet kellett várnom, mire először találkozhattam vele személyesen; addigra már több száz más autogramot is összegyűjtöttem.

Melyik a legértékesebb autogramod? Ez viszont az a kérdés, amire egyetlen autogramgyűjtő sem tud válaszolni, mert olyan, hogy „a legértékesebb”, nincs. Mindig változik, mindenkinek más név, más darab a szívéhez közelálló, más-más okból. Vagy a keletkezés körülményei miatt, vagy mert nehéz volt megszerezni, vagy mert gyerekkori kedvenctől van, vagy mert egyszerűen csak jó ránézni az írásra. Ezért amikor egy autogramgyűjtő ezt a kérdést kapja, jellemzően valami olyan nevet említ, amire nemrég „vadászott”, amit nemrég szerzett, hiszen az az érzelmi élmény a legfrissebb számára

A saját válaszom erre a kérdésre: mindig az, amit legutóbb szereztem!

(A cikk eredeti változata a Grafológia c. magazin 2013/6. számában jelent meg.)