A hamarosan 80. születésnapját ünneplő, március 15. alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével kitüntetett Kányádi Sándorral valahányszor találkoztam, mindig az az érzésem volt, mintha inkább a nagyapámmal beszélgetnék, s nem a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakjával.

Először egy könyvbemutatón találkoztunk több, mint tíz évvel ezelőtt. Áradt belőle a szó, anekdoták az életéről, mellesleg megemlítette azt is, hogy a könyv, amit éppen bemutatni jött, tele van hibákkal, "de ez most nem érdekes." S mesélt tovább...

A könyvhéten és a könyvfesztivál eseményein rendszeresen lehet vele találkozni. Ha éppen nem állnak kígyózó sorok az asztalánál - ami ritkán fordul elő - kedvesen maga mellé invitálja olvasóját, ha éppen van előtte víz, vagy nassolni való, megkínálja. Ha dedikál és nála jóval fiatalabb olvasóval hozza össze a sors (ami gyakori, mert jelentős rajongótábora van a legfiatalabb korosztályban is), nevét "Kányádi Sándor bácsi"-ként írja alá. Kivételes ember, remek kapcsolatteremtő képességgel, példás szerénységgel.

Talán éppen e szerénysége okán Hiúság c. versében megénekelt vágya is teljesült néhány éve: az egyetlen magyar költő, akinek saját padja van egy metróállomáson.