A legendákkal kapcsolatban általában két általános hiedelem pihen az emberek tudatalattijában. Az egyik, hogy már régen meghaltak, a másik, hogy soha nem fognak meghalni, hiszen egy legenda nem halhat meg.

Tegnap meghalt Tony Curtis, a legenda, Hollywood Hercege. 2003-ban, amikor megláttam őt kilépni a Ferihegy 2 terminál érkezési szintjén az utasok között, pontosan ugyanezt éreztem: hogy ő örök, s épp ezért talán sohasem létezett valóságos személyként. Valószínűtlen, hihetetlen és döbbenetes volt, hogy ez az ember, aki Marilyn Monroe oldalán beírta magát a filmtörténelembe a Van, aki forrón szereti címszerepében, aki Roger Moore-ral száguldozott Monaco utcáin a Minden lében két kanál Danny-jeként, egyszerre hirtelen ott állt előttem. De említhetném a Bostoni fojtogatót (ld. fotó lentebb), a Trapézt, vagy a Spartacust, ha néhány filmtörténeti mérföldkövet akarnék kiemelni.

Ott állt előttünk 78 évesen, mosolyogva, életvidáman, fekete bőrkabátban, fehér cowboy kalapban és fehér rövidnadrágban. Mindehhez strandpapucs. Legalább százan vártunk rá, s legalább ötszáz autogramot kiosztott néhány perc alatt, pedig hosszú repülőút állt mögötte. A vérében volt a showbiznisz, Hollywood csillogása. Szülei Mátészalkáról indultak, ő a csillagokon is túlra jutott.

Autogramkérőt egyszer utasított csak vissza: engem. Miután már négy különféle szép fotót dedikált arra gondoltam, valami igazán egyedi aláírást is kellene tőle szereznem. Megkértem hát, hogy írja alá az egyik fényképemet Bernard Schwartz-ként. Rám nézett, s miközben Tony Curtis-ként leírta ötödször is mosolyogva a nevét, annyit mondott: „Bernard Schwartz does not exist anymore. Just Tony Curtis.” Nyugodjék hát békében Tony Curtis, a halhatatlan.