Elment. Nem tudom igazából, hogy most mit mondjak róla. Nem tudom, hogy hol kezdjem, mert annyira sok mindent kellene mondanom. Sokszor találkoztunk különféle eseményeken kül- és belföldön. Elnézve a halálhírét kommentáló újságcikkeket, még mindig meglep, hogy van, aki egy több éve öntudatlan, idős ember halála kapcsán utoljára még pufajkásozik egyet. Ha Horn Gyula bármiben vétkes volt valaha, százszorosan megfizetett érte. El lehetett tőle vitatni a határnyitás érdemét is, amikor már nem tudott rá reagálni. Kisszerűség, teljesen érdektelen.
Ugyanis nekem ő örökké a Károly-díjas Miniszterelnök marad. Az ember, aki kivezette a gazdasági csődből Magyarországot. Az ember, akit szerte a világon megsüvegeltek, ha feltűnt valahol. Az ember, aki bár kiválóan beszélt több világnyelven, nemzetközi eseményeken kizárólag magyarul volt hajlandó beszélni, mert "ha másnak jár, hogy az anyanyelvén érvelhessen, akkor a magyaroknak is jár" - ennyire és így szerette ő a Hazáját. Sosem harsogott, csak csendben tette a dolgát, ezzel építette az országimázst.
Sok mindent köszönhetek neki, felsorolni felesleges, én tudom, talán még ő se tudta mi mindent. Zárkózott, de jó ember volt. 2001-ben, amikor könyvet dedikáltattunk vele, egy barátom azt mondta: "Egy napon még büszkék leszünk rá, hogy ismerhettük őt." Büszkék vagyunk. Most elment, de itt marad velünk, mindörökre.
1997. szepteptember 26-án, a Cölöpök dedikálása közben egy rendezvény után.
Aláírás (balra) az MSZP alakuló kongresszusáról, 1989. október 7. (A másik aláírás Németh Miklósé).
Alárt szórólap az 1994-es választásokról.
Aláírás miniszterelnöki levélen 1997. május 12.
Dedikált "Cölöpök", 1999. december 1.
Dedikált "Azok a kilencvenes évek...", 2001. április 26.
Utolsó kommentek