1950. december 19-én hagyta el Tendzin Gjaco, a XIV. Dalai Láma a kínai invázió miatt Tibetet, azóta az indiai Dharamsalában él száműzetésben. Ebből az alkalomból közzétesszük egy klubtagunk élménybeszámolóját arról, hogy hogyan kért autogramot az Érinthetetlentől személyesen. Kicsit hosszabb, mint a szokásos, de tanulságos történet.

"Ha vannak csúcsok az autogramgyűjtésben, akkor az egyik ilyen csúcs véleményem szerint a Bölcsesség Óceánjának, a XIV. Dalai Láma autogramjának a megszerzése személyesen, s mindezt nem csak azért mondom, mert nekem ez szerencsésen sikerült. Őszentsége kétszer járt hazánkban az elmúlt tizenhárom évben, egyszer 1996-ban, másodszor 2000-ben. Már az első alkalommal meg akartam szerezni az aláírást, de sajnos nem sikerült. A Dalai Láma nyilvános előadására egy 5000 fős csarnokban került sor és én egy másik kijáratnál vártam őt a rendezvény végén, hiába. Amikor másodszor jött, már jobban felkészültem a találkozásra, bár az is tény, hogy ekkora mögöttem állt plusz négy év gyűjtőtapasztalat. Igazából egyetlen esély látszott az autogram megszerzésére, mégpedig Őszentsége könyvének bemutatója az egyik budapesti nagy könyváruházban. Odamentem a meghirdetett időpont előtt másfél órával. Tömeg volt, a könyvesboltba nehezen lehetett csak bemenni. Belül mindenütt kordonok, biztonsági őrök. A biztonságiak jó előre közölték, hogy Őszentsége érinthetetlen, senki ne próbálja meg megszólítani, megérinteni. Nem szabad a szemébe nézni, nem szabad kérdezni tőle, hozzászólni csak akkor szabad, ha ő kérdez és a megkérdezett választ ad. Mindez nem sok jót ígér autogramgyűjtés szempontjából, mert e szabályok betartásával nagyjából lehetetlen kontaktust teremteni. Őszentsége megérkezett, integetett, felment a galérián található lezárt helyre és esély sem volt arra, hogy a közelébe jusson bárki a tömegből. A rendezvény végén egy másik kijáratnál már egyszerűbb volt a helyzet, de sajnos itt sem volt sikeres a próbálkozás. Őszentsége a lépcsőn lefelé jövet integetett, de elsodorta a kíséret, nem volt módja megállni és egyébként is egy órás késésben volt. Az autogram megszerzésének esélye ismét, négy év után is nullára csökkent.

Mivel jegyem volt a másnapi előadására, valamelyest vígasztalódhattam, de az autogram reménye elszállt. Mégis magammal vittem az előre elkészített, tibeti zászlóval ellátott kártyát, hátha. A teremben nem volt előre meghatározott ülésrend. Megpróbáltam felmérni, hogy hol fog bejönni Őszentsége, s ahhoz a sávhoz közel foglaltunk helyet. A felmérés sikeres volt, valóban az a lépcső volt a közlekedési folyosó, itt jött be Őszentsége és kísérete. Integetve, mosolyogva leült, megtartotta az előadást.

Később az előadás közeledő végét az is jelezte, hogy a folyosón a színpadtól egészen a lépcső tetejéig kb másfél méterenként biztonsági őrök kezdtek megjelenni - készültek a gyors menekítésre. Őszentsége végzett, újra integetett és elindult kifelé, abba az irányba, ahol a sorfal állt. Közben úgy helyezkedtem, hogy két biztonsági őr között az első sorban, a kártyát jól láthatóan mutatva, tollat előkészítve várhattam a pillanatot.

Ami ezután történt, talán mindösszesen néhány másodpercet vett igénybe. Őszentsége sietve jött fel a lépcsőn. Amikor kb. két méterre volt tőlem és közeledett, a tekintetünk hirtelen találkozott. Ekkor megszólítottam: 'Your Holiness, can I have an autograph please?' Ő közben folyamatosan haladt felfelé, mire a mondatot befejeztem, szinte el is haladt előttem, de láttam, hogy figyeli mit mondok. Megállt, megfordult. Elvette a tollat, aláírta a kártyát, visszaadta a tollat és már sodorták is tovább. Fel sem fogtam mi történt, nem csak akkor, hanem még percekkel, órákkal később sem. Mire kettőt léptem hátra és leültem, Őszentsége már valószínűleg az autójában ült és a következő programjára indult. Kezemben a toll amivel írt, kezemben a kártya az aláírásával. Körülöttem csodálkozó, irígykedő emberek, egyre csak az autogramot akarják látni. A színpadon emberek tülekednek, csak hogy megérinthessék a széket, amin ült.

Soha nem hittem volna, hogy 6000 fős csarnokban autogramot lehet kérni bárkitől, pláne nem a Dalai Lámától. Inkább csak megszokásból vittem magammal a kártyát és a tollat, s csak megérzésből ültem le oda, ahova. Amikor Őszentsége elindult kifelé a színpadról, 1% esélyt sem adtam volna a sikerre, inkább csak az én-mindent-megpróbáltam-érzés hajtott. Valahányszor kezembe veszem a kártyát, újra átélem mindezt, s mindannyiszor ott állok, s nem hiszem el, hogy valóban megtörtént, s valóban így történt, s velem."

Azon túl, hogy - külföldről származó tapasztalataink szerint - érinthetetlensége ellenére Tendzin Gjaco nagyon kedvesen osztogat autogramot ha módja van rá, a fentiek tanulságai a következők:

- Nincs lehetetlen, az 1% esélyt is meg kell adni magunknak.

- Mindig legyen nálunk toll és papír, bárhová megyünk.

- A XIV. Dalai Láma (köszönhetően valószínűleg Heinrich Harrernek, akinek az autogramját egyszer majd szintén megmutatjuk itt a blogon) iszonyatosan jó fej.

Signed in-person in Budapest, 13.10.2000