Ezerkilencszáznyolcvannyolc iszonyú karácsonyán kezdem róni ezeket a sorokat...
Nyilván felkapod a fejed, Kedves Olvasó. Lehet iszonyú a szeretet és béke ünnepe? Lehet! Lehet iszonyatos a családi fészek meghittségének, melegének ünnepe? Lehet! Pedig itt áll a mennyezetig érő, illatozó fenyő, csillognak-villognak rajta a díszek, a szaloncukorkák, de ez a fenyő már nem olyan, mint az eddigvoltak. És már soha többé nem is lesz olyan. A szenteste vacsorájának első fogása még az eddig megszokott töltöttkáposzta volt, de ezt az ételt már csak a mélyhűtő őrizte meg, ez sem lesz többé. Gyertyagyújtáskor nem a "Mennyből az angyal" csendült föl, hanem Mozart Requiemje.
1988 átkozott évében elveszítettem azt az embert, akit már-már betegesen imádtam, aki nélkül elképzelhetetlennek tartottam az életem, s akiből felém is végtelen szeretet sugárzott. Édesanyám örökre itthagyott! Lám, leírom ezt a szörnyű tényt, de még mindig nem tudom felfogni, minden idegszálam, agysejtem tiltakozik. Sajnos, hiába...
Ha visszagondolok, gyerekkorom óta rettegtem ettől a pillanattól. Kisfiú voltam még - hat-hétéves - mikor egy este, már lámpaoltás után, a sötétben várva az elalvásra, vakító fényességgel és könyörtelenül villant bele az agyamba: minden ember halandó! Ekkor értettem meg, hogy ez még az általam legjobban szeretett emberekre is vonatkozik! Iszonyatos volt a fölismerés, s azt is megértettem, hogy nincs mit tenni! Hosszú és keserves zokogás után aludtam csak el.
Itt ülök hát a fenyő mellett, de a lelkemen tátongó sebre csak a vigasztalhatatlan bánat és szomorúság hava hulldogál. Ülök és emlékezem. Az egykori örömök és bánatok káoszát megpróbálom rendbeszedni, papírra vetni. Nem én akartam ezt, de ígéretet, sőt, fogadalmat tettem Neki, hogy ezt megteszem. Hozzálátok hát kötelességem teljesítéséhez.
Rögtön az elején tisztáznunk kell e kötet címét: "Pami". kedves Olvasó, ne keresd e szót a magyar nyelv értelmező szótáraiban, tájszavak gyűjteményeiben, sehol sem találod. Ennek a szónak nincsenek gyökerei sem a nyelvújításban, sem másutt. Ezt a szót, ezt a becenevet a végtelen anyai szeretet alkotta egyetlen, imádott fiacskájának megszólítására. Eredetileg ikerszó volt: Pimi-pami, de az idők múlásával a második tag önállósult, maradt a Pami, sőt, Pamikám.
Most - fogadalmamhoz híven - szeretném elmesélni Pami történetét Neked, Kedves Olvasó, ha érdekel, és ha nem untatlak. Annál is inkább, mert Édesanyámmal együtt Pami is eltűnt, nincs többé. Senkit nem becéznek ezután Paminak - ne is tegyék! - mert ez az Ő privilégiuma volt. Pami már csupán a martikulába bejegyzett polgári nevét fogja használni: Antal Imre, mert Pami én voltam, jóval túl életem felén is...
Bízva abban, hogy a meséléshez lesz elegendő erőm, köszöntelek, Kedves Olvasó, úgy is, mint a néhai
Pami
Utolsó kommentek