Tom Jones nevét mindenki jól ismeri. 50 éve, 1963 óta van profi énekesként a pályán, az egyik legnagyobb élő pop-rock ikon, legenda. Slágerei egytől egyig sugározzák azt a semmihez sem hasonlítható energiát, ami fél évszázada azzá teszi, ami: utánozhatatlan sztárrá. 1966-ben Grammy-díjat kapott, s barátai között említhette Elvis Presleyt is.
Aláírása kalligrafikusan szép darab, írásképe eltérő lehet attól függően, hogy nyugodt körülmények között írta (rajzolta) a betűket, vagy épp sietve csak odafirkatotta. Ilyen olvasható aláírás - éppen az óriási, több évtizeded folyamatos rajongói érdeklődésnek - egyébként kifejezetten ritka az olyan kaliberű sztárok esetében, mint amilyen Sir Tom Jones.

Több alkalommal adott koncertet már Magyarországon is, legutóbb 2011-ben, ekkor írta az alábbi autogramot. A koncert előtt sokan és sokat vártak rá a szállodánál. Fél órával a kezdés előtt jelent meg, mindenkinek aláírt egy-egy lemezt, fényképet röpke 1-2 perc alatt. Az autogram alatt látható filmen többnyire sajnos csak a hangok hallhatók a sötét miatt, talán csak egy pillanatra villan fel a mester alakja egy vaku fényében.

Horváth Csaba és Kolonics György - a magyar kenusport valaha volt egyik legsikeresebb párosa. 1992-ben ültek egy hajóba, 1998-ig összesen 11 világbajnoki címet szereztek együtt, 1996-ban olimpiai bajnokok lettek Atlantában. Horváth Csaba 2000-ben lapátolt együtt utoljára Koloniccsal, ezt követően visszavonult az élsporttól. Kolonics György szétválásuk után meglepetésre a kenu egyes 500 méteres számban szerzett még egy olimpiai bajnoki címet 2000-ben, s továbbra is a magyar kenuzás élvonalába tartozott. 2008-ban, két héttel az olimpia előtt váratlan rosszullét után hunyt el edzés közben, halála sokkolta a sporttársadalmat és az ország közvéleményét.

Az alábbi páros autogramot 1995 decemberében írták a Vasas Fáy utcai sportcsarnokában, néhány hónappal a Duisburg-i világbajnokság után, ahol ötször állhattak a dobogó tetejére. (Horváth Csaba balkezes.)

Borisz Szpasszkij a jelenleg élő legidősebb sakkvilágbajnok, a sportág történetének tizedik világbajnoka 1969 és 1972 között. Zsenialitása már nagyon fiatalon megmutatkozott, 1955-ben 18 éves korában lett nagymester. Világbajnoki győzelmével megegyező világszenzáció volt címének elvesztése, ugyanis ellene nyert világbajnokságot 1972-ben az első, s mindmáig egyetlen amerikai sakkvilágbajnok, Bobby Fischer. Utolsó nagy szereplése 1992-ben, a világbajnoki döntő 20. évfordulójára rendezett "visszavágó" Belgrádban szintén emlékezetes esemény volt. (Szpasszkij ezt a mérkőzést elvesztette, s ezt követően kezdődőtt Bobby Fischer haláláig tartó emigrációja és vesszőfutása a Jugoszlávia elleni embargó megsértése miatt.)
Szpasszkij több alkalommal játszott Magyarországon, 1993-ban Polgár Judit ellen, majd 2007-ben Portisch Lajossal ült táblához. 1978-ban francia állampolgár lett, itt élt feleségével egészen a közelmúltig, azonban 2012-ben tisztázatlan körülmények között Oroszországba távozott.

Betegsége és bizonytalan tartózkodási helye (Franciaország?, Oroszország?) miatt aláírását napjainkban már nehéz beszerezni, az alábbi darab a 80-as évekből származik egy sakkolimpiáról.

Hegedüs Andrást, Magyarország valaha volt legfiatalabb miniszterelnökét korábban egyszer már bemutattuk ezen a blogon, most egy érdekes dedikáció kapcsán emlékezünk meg róla újra.

Hegedüs András életútja jól példázza a 20. század ellentmondásos eszmei viharait. Huszonévesen az illegális kommunista párt tagja és helyi vezetője, néhány hónappal 30. születésnapja előtt már a Dobi-, majd a Rákosi-kormány minisztere, mely tisztséget Nagy Imre első kormányában is megőrizte. Nem volt még 33 éves, amikor miniszterelnök lett, s nem volt még 34, amikor elsöpörte őt az 1956-os forradalom. Moszkvába emigrált, ahonnan 1958-ban tért haza, utána itthon kutató és oktató szociológus-közgazdászként dolgozott. 1968-ban már Csehszlovákia szovjet megszállása ellen tüntetett, 1973-ban pedig kizárták az MSZMP-ből eltérő politikai és ideológiai nézetei miatt.

Az alábbi dedikációt Dr. Veér András ideggyógyász professzor részére írta egy neki ajándékozott könyben 1994-ben, gyógyulása emlékére. Hegedüs András apró betűkkel írt, eredeti kézírása az itt bemutatott nagyításnak körülbelül a fele.

A rendszerváltozás utáni kormány Antall József vezetésével számos olyan személyből állt, akik bár nem töltöttek be közjogilag magas tisztséget, mégis fontos szereplői voltak a közéletnek, formálói a közgondolkodásnak. Gazdag tudományos életút állt többségük mögött, karakteres személyiségek voltak: közéjük tartozott Katona Tamás történészprofesszor is. 1990 és 1992 között a külügyminisztérium politikai államtitkára volt, 1992 és 1994 között pedig a sajtóügyekért felelt a Miniszterelnökségen szintén államtitkári rangban. Ezt követően négy évig vezette a Budavári Önkormányzatot, utolsó állami megbízatásaként nagykövet volt Varsóban az első Orbán-kormány idején. Az MDF szétszakadása a 90-es években őt is a mainstream politika szélére sodorta.

Az alábbi aláírások Katona Tamás polgármesteri időszakából származnak, előbbi 1997-ből, egy levélről, utóbbi 1998-ból, választási szórólapról. A történészprofesszor tegnap hunyt el, hosszú betegség után.

Szerencsére az autogramgyűjtés már Magyarországon sem csupán fővárosi hobbi, egyre inkább vannak egy-egy vidéki városban, településen is olyan hagyományos versenyek, koncertek vagy más események, amelyek évről évre el tudnak csábítani hazánkba egy-egy világhírességet. Ez történt az elmúlt hétvégén is a Tolna megyei Iregszemcsén. Gyűjtőtársunk a helyszínen a német származású szovjet-kazah David Rigert súlyemelővel, Montréal olimpai bajnokával találkozott. Beszámolóját alább közöljük az autogrammal együtt.

Múlt hétvégén volt Iregszemcsén a IX. Iregkupa nemzetközi súlyemelőverseny, melynek díszvendége David Rigert súlyemelő legenda volt, aki aktív pályafutása alatt szerzett egy olimpiai aranyat Montrealban, öt világbajnoki elsőséget, kilenc Európa bajnoki címet, illetve 68 világcsúcs is fűződik a nevéhez. Rigert úr meglepően csendes volt, elvegyült az emberek közt, furcsa volt, hogy nem is nagyon mentek oda hozzá aláírást kérni, pedig a súlyemelő szakág egyik legkiemelkedőbb élő alakja. Az eredményhirdetéskor nőtt meg iránta az érdeklődés, több díjazott pózolt vele egy-egy fénykép erejéig. A rendezvény végén jelentették be, hogy Iregszemcsén hivatalosan is megalakult a David Rigert Súlyemelő Akadémia és Sportiskola.
Rigert úrtól az alábbi aláírást két versenyszakasz közti szünetben kértem, mikor a nézőktől távolabb, egy padnál üldögélt. Ebben az esetben is szótlanul írt alá (ehhez hozzájárult, hogy nem volt közös nyelv), de nagyon készséges és kedves volt. Aláírása felett még egy súlyemelő figurát ábrázoló rajz is látható, ez dedikációit kíséri, és egyedivé is teszi.

A híres Három Tenor produkcióból korábban bemutattuk itt a blogon Plácido Domingo és Luciano Pavarotti, valamint Zubin Mehta karmester autogramját, mai főszereplőnkkel pedig teljessé válik a 3+1-es híres csapat: José Carreras következik.

José Carreras katalán operaénekes, karrierje a 70-es évek elején kezdődött. A világ leghíresebb operaházaiban énekelt, Milánó, Bécs, London, Párizs, New York, azt viszont már kevesebben tudják róla, hogy 1985-ben a Grammy-díjas West Side Story felújításában ő játszotta Tony főszerepét. 1987-ben leukémáit diagnosztizáltak nála, melyből csodával határos módon 1988-ban felépült. Gyógyulása példáját azóta humanitárius tevékenységében is kamatoztatja.

Carreras számos alkalommal járt Magyarországon. Az alábbi autogramos kézírásos kompozíció 2004-es látogatása alkalmával keletkezett. Érdekessége, hogy a szemfüles autogramgyűjtő a sajtótájékoztató után nem azonnal a művészt követte, ahogy felállt az asztaltól, hanem előbb begyűjtötte Carreras asztalon hagyott, a sajtótájékoztató közben készített jegyzeteit. Ezekből kiderül, hogy Carreras 2004-ben az "Erkel" színházban lépett fel, énekelt az Álarcosbál ("Ballo"), a "Tosca", a Don "Carlos", a Bohémélet ("Bohéme"), a Lammermoori "Lucia" darabokból és beszélt a sajtótájékoztatón egyéb fellépéseiről ("Concerts"). A kompozíció alatt egy korábbi, a 70-es évekből Bécsből származó dedikált fotó látható......

Tom Kristensen autóversenyző, az az ember, aki a legtöbbször nyerte meg a világ legrégebbi autóversenyét, a Le Mans-i 24 órás versenyt. Az autósportban öt igazán jelentős teljesítmény létezik. A Forma-1 világbajnokság megnyerése (Michael Schumacher), a Forma-1-en belül a Monaco-i Nagydíj győzelem (Ayrton Senna), a Rallye Világbajnokság megnyerése (Sebastian Loeb), a Dakar Rally győzelem (Stéphane Peterhansel) és a Le Mans-i 24 órás verseny. Tom Kristensen 2013-ban kilencedszer volt első Le Mansban és egyértelműen az autósport előbb felsorolt óriásai közé sorolandó. Alább látható autogramját postai megkeresésre küldte 2010-ben.

Cserháti Zsuzsa az egyik legjelentősebb kortárs popénekesnő volt, bár sikerei ellenére folyamatos önbizalomhiánnyal küzdött. Az 1972-es táncdalfesztivál tette országosan ismertté, számos sláger fűződik a nevéhez: Száguldás Porsche szerelem, Kicsi gyere velem rózsát szedni, Édes kisfiam, Különös szilveszter, Boldogság gyere haza - valamennyi az ő utánozhatatlan hangján. 1996-ban, másfél évtizednyi mellőzöttség után a magyar popzene legnagyobb visszatérése volt az övé. 2003-ban súlyos depressziót követően váratlanul hirtelen hunyt el, ma még csak 65 éves lenne.

Az alábbi dedikációt egy vidéki fellépését követően írta egy rajongójának, még a 80-as években. 

Elment. Nem tudom igazából, hogy most mit mondjak róla. Nem tudom, hogy hol kezdjem, mert annyira sok mindent kellene mondanom. Sokszor találkoztunk különféle eseményeken kül- és belföldön. Elnézve a halálhírét kommentáló újságcikkeket, még mindig meglep, hogy van, aki egy több éve öntudatlan, idős ember halála kapcsán utoljára még pufajkásozik egyet. Ha Horn Gyula bármiben vétkes volt valaha, százszorosan megfizetett érte. El lehetett tőle vitatni a határnyitás érdemét is, amikor már nem tudott rá reagálni. Kisszerűség, teljesen érdektelen.

Ugyanis nekem ő örökké a Károly-díjas Miniszterelnök marad. Az ember, aki kivezette a gazdasági csődből Magyarországot. Az ember, akit szerte a világon megsüvegeltek, ha feltűnt valahol. Az ember, aki bár kiválóan beszélt több világnyelven, nemzetközi eseményeken kizárólag magyarul volt hajlandó beszélni, mert "ha másnak jár, hogy az anyanyelvén érvelhessen, akkor a magyaroknak is jár" - ennyire és így szerette ő a Hazáját. Sosem harsogott, csak csendben tette a dolgát, ezzel építette az országimázst.

Sok mindent köszönhetek neki, felsorolni felesleges, én tudom, talán még ő se tudta mi mindent. Zárkózott, de jó ember volt. 2001-ben, amikor könyvet dedikáltattunk vele, egy barátom azt mondta: "Egy napon még büszkék leszünk rá, hogy ismerhettük őt." Büszkék vagyunk. Most elment, de itt marad velünk, mindörökre.

1997. szepteptember 26-án, a Cölöpök dedikálása közben egy rendezvény után.

Aláírás (balra) az MSZP alakuló kongresszusáról, 1989. október 7. (A másik aláírás Németh Miklósé).

Alárt szórólap az 1994-es választásokról.

Aláírás miniszterelnöki levélen 1997. május 12.

Dedikált "Cölöpök", 1999. december 1.

Dedikált "Azok a kilencvenes évek...", 2001. április 26.

Él egy magyar festőművész Saint Tropezban. Horesnyi Istvánként látta meg a napvilágot, 1956-ban Franciaországba menekült, a riviérán telepedett le és kezdett alkotni. 1968 óta él ebben az álomszép kisvárosban Ivan Hor, aki számomra minden képével egy nagy IGEN-t mond az életre, a vidámságra. Egyedien ötvözi a már védjegyévé vált háromdimenziós formákat, tárgyakat a képi világgal, s tükrözi vissza mindazt a sugárzást, amit csak Saint Tropez-ben tapasztalhat meg az ember.

Az alábbi dedikációt a saját szórólapjára írta egyik magyarországi látogatása alkalmával, aki Saint Tropez-ben jár, mindenképp érdemes útba ejteni galériáját.

"Jó estét, jó szurkolást!" - immár 10 éve nem halljuk a védjegyévé vált köszönést a sportközvetítések elején: Knézy Jenő 2003. június 17-én hunyt el, súlyos betegség után.

Knézyt sokan szerették és sokan nem szerették. Ha valaki valamit jól csinál, az általában ilyen: megosztja a közvéleményt. Egy biztos, hangja, orgánuma nagyon hiányzik a magyar televíziózásból és a sportpályák mellől.

Knézy Jenő az alábbi dedikációt 1995 Karácsonyán írta a Fáy utcai Vasas sportcsarnokban, az általa vezetett Szuperbajnok vetélkedő utáni autogramosztás alkalmával. Valahányszor autogramot kértek tőle, mindig odaírta a védjegyévé vált köszönést.

50 évvel ezelőtt a szovjet (orosz) Valentyina Tyereskova volt az első nő a történelemben, aki kijutott az űrbe, s összességében a tizenkettedik űrhajós a világon.

Tyereskova űrutazása az űrkorszak és az űrverseny hajnalán újabb győzelem volt a Szovjetunió részéről, ennek megfelelően a 26 éves fiatal kozmonauta egy csapásra "sztár" lett: azonnal megkapta a Lenin Rendet és a Szovjetunió Hőse kitüntetést Nyikita Hruscsovtól. A szövőnő - ez volt eredeti foglalkozása - sokáig egyedüli nőként uralta a világűrt, a következő nő a világűrben ugyanis csak 19 évvel később repült, szintén szovjet kozmonautaként. Valentyina Tyereskovát ma is megkülönböztetett figyelem és tisztelet övezi Oroszország szerte, űrutazását követően repüléstudományi pályára lépett, a közelmúltban pedig tagja lett az Állami Dumának.

A korszak hagyományainak megfelelően a szovjet űrhajózás hőseit körbeturnéztatták a Varsói Szerződés tagállamaiban, így Tyereskova Magyarországon is járt. Egy ilyen látogatás alkalmával írta alá az alábbi  szovjet bélyeg "keretét". 

1971-ben egy fiatal amerikai pszichológus néhány napig tartó kísérletében olyan mértékben változtatta meg a szociálpszichológia tudományát, aminek jelentősége pl. a fizikában ahhoz hasonlítható, amikor Newton felfedezte a gravitációt. A kísérletet kitaláló és vezénylő tudós az olasz származású amerikai Philip Zimbardo volt.

Mi is volt ez az 1971-es kísérlet, s miért korszakos a jelentősége? A második világháborút követően az emberiség minden lehetséges eszközzel arra kereste a választ, hogy vajon hogyan, miért történhetett az a borzalmas népirtás, melyhez több társadalom "összehangolt munkájára" volt szükség? Hogyan lehetséges, hogy egy elborult elme és szűk vezetői köre nem csak befolyása alá tudott venni tízmilliókat, de gyakorlatilag hosszú időn át aktív, cselekvő csavarokká változtatott mindenkit a nácizmus gépezetében? Zimbardo előtt egyetlen pszichológus (Stanley Milgram) volt, aki érdemben foglalkozott ezzel a kérdéssel, ő azonban inkább mikroszinten vizsgálta a problémát: vajon meddig képes egy ember fájdalmat okozni egy másik embernek, ha a felelősséget valaki más vállalja helyette, azaz "ő csak parancsot teljesít"? (A Milgram-kísérlet eredménye: a kísérleti alanyok 65%-a 450 Voltos áramütést adott az alanynak, mert "erre utasította" őket a "tanár".)

Zimbardo kísérlete 1971-ben a Stanfordi börtönkísérlet néven híresült el, pszichológiai szempontból vizsgálta az emberek fogságban való viselkedését. Hipotézisük szerint mind a börtönőrök, mind a foglyok meghatározott viselkedésformákat vesznek fel, amelyek az adott körülmények között a szituáció romlásához vezetnek. A kísérletben önkéntesekből egy mesterséges börtönt hoztak létre az egyetemi tanszék alagsorában. Az önkénteseket véletlenszerűen osztották fel börtönőrökre és foglyokra, s ezt követően ennek megfelelő ruhákat adtak nekik. Ismertettek egy egyszerű szabályrendszert, s megkezdték a figyelést. A kísérletet 14 nap hosszúságúra tervezték, de már a hatodik napon le kellett állítani, mert megdöbbentő tapasztalatokat eredményezett: a mesterséges térben valódi börtönszituáció alakult ki, erőszakkal, megalázással, lázadásokkal, fegyelmezéssel és megtorlással. Zimbardo kutatása egyértelműen - és a világon elsőként - rámutatott, hogy egy szerep, egy szerephez kötődő ruházat (függetlenül attól, hogy mesterségesen ráakasztott, vagy önkéntesen fevett szerepről van szó) az azonosulás miatt milyen drámai mértékben képes befolyásolni egy ember, s ennek nyomán egy csoport viselkedését. Egy csapásra megdőltek azok a tézisek, melyek eredendő, személyiségből fakadó gonoszságnak állították be a cselekedeteket, s egyértelmű bizonyítást nyert, hogy a környezet mennyire jelentős egy ember tettei szempontjából. A Stanfordi börtönkísérlet ma már végrehajthatatlan lenne a szigorú etikai szabályok miatt, jelentőségét az is jelzi, hogy játékfilm készült belőle és önálló honlapja van.

Ezért gondoljuk, hogy a 80 éves Zimbardo a jelenleg élő legjelentősebb pszichológiaprofesszor. Ráadásul nagyon jó fej, hiszen néhány órán belül válaszolt autogramkérő emailünkre - "Sure, Ciao, Phil Zimbardo" - cc-zve titkárnőjét, ezzel jelezve, hogy feladat van, borítékolni kell egy aláírt fotót Magyarországra. A fotó alább látható.

Luciano Pavarotti minden idők egyik legismertebb tenorja volt. 1961-ben indult karrierje Olaszországban, ahonnan egészen a New York-i Metropolitan Opera színpadáig jutott, s uralta is azt több évtizeden át. Legismertebb fellépése a 'Nessun Dorma' előadása Puccini: Turandot című operájából, az évtizedek során ez a zárótétel talán védjegyévé is vált.

Közös fellépésük Placido Domingo-val és José Carreras-szal (így együtt: A Három Tenor, Zubin Mehta karmesterrel kiegészülve) az 1990-es, 94-es, 98-as és 2002-es futball világbajnokságok döntőinek előestéjén egészen biztosan egyedülálló, megismételhetetlen produkció a klasszikus zene, a televízió és a futball közös történetében. Az 1990-es koncert felvétele mindmáig a valaha legtöbb példányban eladott klasszikus lemez a világon.

Pavarotti az éneklés mellett aktív karitatív tevékenységet folytatott az ENSZ és a Vörös Kereszt keretein belül. Magyarországon kétszer lépett fel, 1986-ban és 1991-ben, terveztek neki egy koncertet 2004-ben is, amire azonban újra meg újra kiújuló betegsége miatt már nem került sor. 2007-ben hunyt el szülővárosában, az alábbi dedikált fotó Németországból származik a 90-es évek elejéről.

A magyar foci talán utolsó igazi sikersorozata volt 1995-ben a Ferencváros bejutása a Bajnokok Ligája főtáblájára, az akkori csapatot idézzük most fel egy igazi páratlan - ma már beszerezhetetlen, pótolhatatlan - autogramkompozícióval.

A siker nem csupán azért volt jelentős, mert az első magyar klubcsapat volt, amelyiknek sikerült az új rendszerű bajnokcsapatok versenyében részt vennie (ez azóta csak egyszer, 2009-ben a Debrecennek sikerült), de az akkori FTC nem csupán bejutott, hanem mindeddig győzni is tudott, valamint nagyszerű teljesítménnyel helytállt nemzetközi szinten, a világ akkori legjobbjai ellen is. Az a csapat CSAPAT volt, csupa nagybetűvel, ugyanakkor a névsort kb. 70%-os biztonsággal szinte minden magyar felnőtt el tudja sorolni, mivel a csapatot kiváló egyéniségek alkották. A csapat utóélete, szétszéledése legalább ennyire érdekes, mint az akkori szereplés. A bemutatott dedikált műsorfüzet alatt végigvesszük, hogyan alakult a játékosok élete a BL szereplést követően.Novák Dezső, vezetőedző: a kétszeres olimpiai bajnok, egyszeres olimpiai bronzérmes, s ezzel minden idők legsikeresebb olimpiai labdarúgója. 1996-ban távozott a Fraditól, egy évig még edzősködött külföldön. 2004-ben fény derült ügynökmúltjára, mely minden szempontból megviselte. Visszavonultan él súlyos betegen.

Hajdu Attila, kapus: a BL szereplés egyik kulcsfigurája volt, 1998-ban távozott a Fraditól. 10-szeres válogatott, játszott a Fortuna Köln, a Vasas, az MTK és végül a Sopron csapatában, 2004-ben egy sérülést követően vonult vissza. 2006 óta a Sport 1 TV szakkommentátora.

Szeiler József, kapus: a BL-ben nem lépett pályára, de második kapusként a csapat tagja volt. A Fradiban 1988-től védett összesen 161-szer, innen vonult vissza 1997-ben. 1984-ben ifjúsági Európabajnok, bár ahogyan a BL-ben, itt sem lépett pályára. Szeiler kétszer győzte le a rákot, ma a Sugár üzletközpont vezérigazgatója.

Szűcs Mihály, hátvéd, középpályás: 1988-2001-ig volt az FTC játékosa, ezidő alatt kétszer kölcsönjátékosként szerepelt más csapatnál is. A BL-ben négyszer játszott, közte a Grasshoppers elleni győztes meccsen is. A Fradi után játszott Tatabányán, Szombathelyen, Pápán, Budafokon, végül 2008-ban a Budaörs csapatában fejezte be pályafutását. Jelenleg Soroksáron szakmai igazgató.

Hrutka János, hátvéd: a BL szereplés alapembere volt, 24-szeres válogatott. 1997 és 2000 között a Kaiserslauternben játszott, majd onnan egy évre az Eintracht Frankfurt játékosa lett. 2000-2002 között ismét FTC, végül 2003-ban egy szezon után a Budapesti Honvédtől vonult vissza, jelenleg játékosmenedzserként dolgozik.

Keller József, balhátvéd: 29-szeres válogatott, 1989-ben az év labdarúgója Magyarországon. A BL szereplést követően Franciaországba szerződött, majd 2000-ben visszatért a Fradihoz, ahol 2005-ig játszott, az utolsó időszakban emellett pályaedzőként is tevékenykedett. 2010-től Szegeden vállalt szerepet az ottani NB III-as csapat sikeressé tételében.

Szergej Kuznyecov, hátvéd: az ukrán labdarúgó 1991-től 1993-ig, majd 1994-1995 között játszott a Fradiban, a BL sikert követően 1997-ig a Gázszer játékosa lett, innen vonult vissza. 1995-ben az ő fejesgóljával lett bajnok a Fradi, klubszeretét jól kifejezi e mondata: “Bármerre vessen is sorsom, mindörökre Fradista maradok.” Fia szintén szerepelt az FTC-ben, ő maga aktív pályafutása után edzőként, játékosmegfigyelőként és menedzserként dolgozott.

Simon Tibor, hátvéd: 16-szoros válogatott, 1984-től 1997-ig, majd 1998-1999 között volt a Fradi játékosa. Játszott még a BVSC és a REAC csapatában, a BL-ben szereplő Fradi alapembere, a csapat kiemelkedő karaktere, a legendás B-középpel szoros kapcsolatot ápoló szenvedélyes játékos volt. 2001-től a Sopron edzője. 2002. április 21-én egy konfliktus nyomán éttermi verekedésbe keveredett, itt szerzett súlyos sérüléseibe két nappal később belehalt.

Telek András, középhátvéd: 24-szeres válogatott, 1989-1996-ig játszott a Fradiban, a BL szereplés alapembere, 1992-ben az év labdarúgója. 1997-1998-ban a Kassa játékosaként újból szerepelt a BL-ben, rövid ideig Kínában is futballozott. 2002-2005-ig a FTC utánpótlás, 2005-2006-ig a női válogatott edzője, 2006-2008 között saját focisulijában dolgozott, jelenleg biztosítási alkuszként sportbiztosításokkal foglalkozik.

 Ifj. Albert Flórián, középpályás: az Aranylabdás Albert Flórián fia 6-szoros válogatott, 1987-1996 között, majd 1997-98-ban volt a Fradi játékosa, a BL-ben az Üllői úton ő szerezte a vezető gólt a Real Madrid ellen. 2000-ben lépett utoljára pályára, az FTC mellett játszott Izraelben, Franciaországban és a BKV Előre csapatában. 2008-2009 között a Tököl edzője, jelenleg a Fradinál játékosmegfigyelő és részt vesz az utánpótláscsapattal kapcsolatos feladatokban is.

Kecskés Zoltán, középpályás: a Fradi előtt az Újpest, a Volán és az MTK játékosa volt, a BL szereplés után 1997-ig a Saarbrücken csapatához szerződött, onnan vonult vissza.

Lisztes Krisztián, irányító középpályás: 49-szeres válogatott, a BL szereplés kulcsembere, ő lőtte az első gólt a főtáblás szereplésen a Grasshoppers ellen. 1997-ben Németországba szerződött, itt játszott 2006-ig, a Werder Brehmen csapatával a Bundesliga bajnoki címét is megszerezte. 2008-ban és 2011-ben újra visszatért a Fradihoz, jelenleg az NB III-as Soroksár játékosa.

Dejan Milovanovics, védő: háromszor lépett pályára a BL-ben, 1998-ig játszott a Fradiban. Utána a Dunaújváros csapatában játszott, majd visszavonulása után ismét az FTC-hez került, edzőként az utánpótláscsapatokban.

Nyilas Elek, középpályás: 14-szeres válogatott, az FTC korszaka előtt bajnok a Vác csapatával. A BL szereplést követően játszott Izraelben és Győrben is. Jelenleg Gyulán az U19-es csapat edzője.

Páling Zsolt, középpályás: kétszer szerepelt a válogatottban, 1988 és 1999 között volt a Fradi játékosa, utána játszott még Diósgyőrben és Siófokon. 2002-ben vonult vissza, 2004-2005-ig utánpótlás edző a Fradinál, jelenleg U11-es edző Budakalászon.

Vincze Ottó, középpályás: a BL szereplés idején kölcsönjátékosként szerepelt a Fradiban, 1990-96 között a svájci Sion csapatában kezdődött profi karrierje. A Grasshoppers elleni győzelemben oroszlánrésze volt két góljával, kiemelkedő szereplésének köszönhetően nagy volt az érdeklődés iránta külföldön is. A Barcelona csapatában is eltöltött egy évet, bár nem lépett pályára, utána Németország következett. 11-szeres válogatott, a Zalaegerszeg játékosaként része volt a Manchester United-et legyőző csapatnak is. Jelenleg a Győr csapatának utánpótlással, nemzetközi kapcsolatokkal és szerződtetésekkel foglalkozó menedzsere, emellett a Biatorbágy csapatában focizik.

Teslim "Babatunde" Fatusi, középpályás: a nigériai labdarúgó 18 évesen a Pécs csapatából került a Fradiba. A BL szereplés után focizott Tunéziában, Dél-Afrikában, Belgiumban, Szaúd-Arábiában, Nigériában, s az utolsó információk szerint pedig Vietnamban. A Fradi BL csapatából paradox módon ő futotta be a legfényesebb karriert: 1996-ban hazájával olimpiai bajnok lett. 

Goran Kopunovics, csatár: az Anderlecht ellen lőtt gólja döntötte el a Fradi bejutását a BL-be, ahol gólt tudott lőni a Real Madrid ellen is a Bernabeau stadionban. 1996-ban Ciprusra került, majd onnan Újpestre. Játékos karrierje után edzőként sokfelé dolgozott a világban, 2010 óta Ruandában dolgozik.

Zoran Kuntics, csatár: Kopunovics mellett a BL sikerek másik kulcsszereplője.  Az FTC után Ciprusra került, majd vissza a Vasashoz, a Videotonhoz és végül a Szabadka csapatához levezetésnek, ahonnan karrierje 1984-ben elindult. Visszavonulása után edzői pályára lépett, 2007-ben az FTC edzője is volt egy évig, jelenleg a Szigetszentmiklós csapatánál dolgozik.

Nagy Zsolt, csatár: a BL szereplést követően folyamatosan sérülésekkel küzdött. Kuvaiti kitérője után a 2000-es években fejezte be aktív labdarúgói pályafutását, szülővárosában Dorogon pályaedzőség mellett még többször játszott, 2006-ban fejezte be végleg a játékot.

Zavadszky Gábor, középpályás: 4-szeres magyar válogatott, a BL szereplést követően 1998-ig maradt a Fradinál, utána a Dunaújváros, majd az MTK következett, míg 2004-ben újra egy évre az FTC-hez került. 2005-től Cipruson az Apollon Limassol játékosa volt. 2006-ban tragikus hirtelenséggel hunyt el tüdőembólia és szívinfarktus következtében.

Valéry Giscard D'Estaing egykori francia elnök életútját áttekintve egy páratlanul gazdag pályafutás tárul elénk, igazi unikum, hogy - előrehaladott kora ellenére - ma is többé kevésbé aktív szereplője a francia és az európai közéletnek.

1974-ben, 48 évesen lett köztársasági elnök a Georges Pompidou halála nyomán kiírt rendkívüli elnökválasztáson, s 1981-ig hét éven át vezette Franciaországot. Igen intenzív korszak volt ez mind a világpolitika, mind az európai integráció szempontjából. Elnöksége idején az ő kezdeményezésére jött létre a ma G8-ként ismert csúcstalálkozó, mely a világ legfejlettem államfőinek éves találkozója. Kortársai, tárgyalópartnerei voltak többek között: Richard Nixon, Gerald Ford és Jimmy Carter, Margaret Thatcher és Helmut Schmidt, hogy csak a legjelentősebb vezetőket említsük. Ő nevezte ki először miniszterelnökké Jacques Chirac-ot, ő építtette meg a TGV-t és indította útjára a Minitel-t, ami az Internet francia elődjének tekinthető.

Giscard D'Estaing mivel az 1981-es elnökválasztáson alul maradt Francois Mitterrand-dal szemben, fiatalon exelnök lett, politikai aktivitása azonban rövid szünettel folytatódott. 1988 és 1996 között az UDF elnöke volt, 2000-ben az ő javaslatára módosították a francia köztársasági elnök hivatali idejének hosszát 7-ről 5 évre.

2002 és 2003 között az Európai Konvent elnökévé választották, mely testület az EU Alkotmányát volt hivatott kidolgozni. 2002 nyarán ebben a minőségében vett részt az Ifjúsági Konventen Brüsszelben, ahol stábunk is találkozott vele s franciául dedikáltattuk magyarul is megjelent "A franciák" című könyvét.

Wass Albert magyar író Erdélyben született, s a viszontagságos 20. század egyik lenyomataként jól példázza életét, hogy Magyarországon a rendszerváltozásig lényegében ismeretlen volt. Élete legnagyobb részét emigrációban töltötte, Floridában halt meg 1998-ban. Könyvei napjainkban rendkívüli népszerűségnek örvendnek, egyfajta hazafias kultusz alakult ki körülötte, mely nem mentes a politikai felhangoktól sem.

Az alábbi dedikációt 1980 környékén írta az USA-ban magyarul megjelent könyvébe.

Az idén 81. születésnapját ünneplő Tony Brooks brit Forma-1-es versenyző az 50-es évek egyik legjelentősebb pilótája volt. Még F1-es debütálása előtt 1955-ben több, mint 30 év után az első olyan brit versenyző volt, aki brit autóval nyert nagydíjat. Pályafutása során ugyan nem nyert világbajnokságot, 6 hivatalos nagydíj győzelme van, 3 pole pozíciója. Ezek az eredmények napjaink mezőnyében is jelentősek lennének, de ha hozzávesszük, hogy 1956 és 1961 között, amikor Brooks versenyzett, évente átlagban 2-4 versenyző halt meg valamilyen versenybaleset következtében, gyakorlatilag kimondhatjuk, hogy akkoriban az első cél mindig a túlélés volt. Brooks kortársai többek között: Juan Manuel Fangio, Stirling Moss és Jack Brabham.

Tony Brooks készségesen osztja az autogramokat, pár évvel ezelőtt valamennyi részére postázott fotót szép dedikációval látta el, sőt, még ki is pótolta egy saját képpel és egy aláírt kísérőlevéllel. Reméljük, még sokáig lesz vendége a különféle autós rendezvényeknek, mint pl. a Goodwood Festival of Speed, ahol - mint az utolsó fotón látható - egykori saját 1958-as Vanwall-ját is újra vezette már többször.

Csiszár Jenő a magyar média egyik utolsó, jó értelemben vett sztárja. Nem celeb, aki a percnyi hírnévvel szerzett ismertségét váltja aprópénzre, hanem több évtizedes, a legmagasabb szakmai színvonalon végzett munka az, ami a nevét halhatatlanná tette és teszi. Csiszár Jenő napjainkban a rádiózás professzorának tekinthető. Zenei műsoraiban számtalan alkalommal előfordul, hogy egy-egy előadó számait ő kezdi el először játszani a magyar közönségnek, mielőtt azok ismertté, slágerré, kult-zenévé válnak. Egyetlen mérce létezik számára: a minőség és a valódi érték mércéje, minden bizonnyal ez sikerének egyetlen titka.

Csiszár nem a fővárosban él, így bár a rádió és a TV által itt van a mindennapjainkban, nem annyira könnyű vele találkozni és autogramot kérni, mint ahogy elsőre gondolná az ember. Mi 2011 tavaszán egy nyilvános rádióadás délelőttjén találkoztunk vele, s kértük az alábbi dedikációt a "Vakvagányok" c. film DVD-jének borítójára, melynek ő a főszereplője.

Toni Morrison, az idén 82 esztendős fekete bőrű amerikai írónő, 20 évvel ezelőtt, 1993-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat munkásságáért. 1989 és 2006 között a New York-i Princeton Egyetemen tanított, számos könyve megjelent Magyarországon is.

A 2000-es évek elején kerestük meg autogramkérő levéllel, s a sok hasonló jellegű kérés miatt egyáltalán nem volt egyszerű dolgunk, bár a végén egy nagyon szép dedikációval lettünk gazdagabbak.

Morrison asszony titkársága először megkeresésünkre azt a választ küldte, hogy a professzor asszony nem osztogat autogramot, de könyveit dedikálni szokta az olvasóinak. Ez utóbbi jelentette a kulcsot, ezért máris beszereztük e célból a "Jazz" egyik angol nyelvű példányát. Ez önmagában nem volt könnyű feladat mintegy 10 évvel ezelőtt, de amikor végül sikerült, lelkesen továbbítottuk Morrison asszonynak dedikálásra New Yorkba. A könyv hamarosan vissza érkezett Budapestre - dedikálatlanul. Volt azonban mellette egy másik, gyönyörűen dedikált példány a "Jazz"-ből, valamint egy kísérőlevél:

"Morrison asszony köszöni az érdeklődést. A könyvet amit küldött, visszaküldjük, mert Morrison asszony a "Jazz"-nek ezt a kiadását nem szereti, így dedikálni sem szokta. Küldünk viszont Önnek egy másik példányt, amit Morrison asszony örömmel dedikált Önnek névre szólóan és további sok sikert kívánunk!"

Óe Kenzaburó Nobel-díjas japán írót talán kevesebben ismerik Magyarországon, mint az életműve alapján indokolt lenne. Az idén 78 éves írót 1994-ben tüntette ki a legrangosabb irodalmi elismeréssel a Svéd Tudományos Akadémia, Hazánkban egyszer járt, 1997-ben egy szakmai konferencián. (Az alább bemutatott dedikációt – melybe nevét angolul és japánul és leírta – az egyetlen magyarul is megjelent könyvébe írta a konferencia egyik szünetében, ahol a jelen lévő mintegy 60 érdeklődőnek volt lehetősége dedikáltatni az íróval.)

Óe munkásságát nagyban meghatározza születésétől fogva autista, idén 50. születésnapját ünneplő fiával való viszonya. Egy apa küzdelme önmagával, az elfogadással, a társadalommal és a konvenciókkal, az apró értékek felismerése, az élet lényegének folyamatos újraértelmezése.

Ritkán teszünk olyat, hogy másutt megjelent műveket teljes terjedelemben újra közre adunk, de úgy gondoljuk, hogy napjaink Magyarországában, ahol a mindennapi toleranciaszint és ezzel összefüggésben az alapoktatás progresszivitása és hivatástudata még mindig jelentős kívánnivalókat hagy maga után, talán hasznos újraolvasni Óe Kenzaburó e rövid írását, amely 2006-ban jelent meg a Die Zeit című lapban (20. sz., 2006. máj. 11.; magyarul közölte a Népszabadság 2006. május 22-én).

Van egy álmom

 

A feleségemnek és nekem van egy szellemileg fogyatékos fiunk, akinek a két agyféltekéje között fontos kapcsolatok hiányoznak. Ezért a szavakat és azok értelmét sosem tudja majd öszszekötni, mondták az orvosok az első súlyos műtétek után. Hikari akkor még csecsemő volt.

A diagnózis sokkolt bennünket, de a feleségem egy rezdüléssel sem árulta el magát, nem mutatott csalódást, gyászt, nem mutatott semmit. Az én érzelmeim is kihunytak. Harcoltam a tények ellen, ugyanakkor utáltam is magamat ezért. A születést követő, súlyos megrázkódtatással járó időkről írtam egy könyvet, a Magánélményeket. Az írás segített legyűrni bénultságomat.

Hikari az életem középpontja lett. Megtanultam együtt élni a fiam hallgatásával, mert többé nem küszködtem már azzal a vággyal vagy céllal, hogy a fogyatékosságát meg tudjuk szüntetni.

Hikari 1963. június 13-án született. A június végétől ugyanazon év augusztusáig terjedő időszakban, amikor még függőben volt első agyműtétje, semmit sem álmodtam, ebben az időben nem voltak jó álmaim, de rosszak sem. Olykor azt gondoltam, jobb lenne, ha Hikari meghalna, de már a következő pillanatban kételkedtem saját emberségemben.

Időközben a fiunk negyvenkét éves lett. Életének legnagyobb részét magába zárkózva töltötte, anélkül hogy kapcsolata lett volna a külvilággal. Az évek folyamán azonban egyre-másra nyíltak ki apró kis ablakok. Első ízben Hikari négyévesen reagált hangokra. Magnófelvételről szóló madárhangokra. Összevágtam egy végtelenített szalagot vadmadarak hangjával, ezt hallgatta két éven át újra meg újra, óráról órára, napról napra. Két nyárral később a tó felől, nem messze attól a hegyi kunyhótól, amelyben akkoriban tanyáztunk, madárfüttyöt hallottunk. Egyszer csak Hikari halkan kimondta a következő szavakat: "Ez egy guvat." A bemondónő hanglejtésével szólalt meg. Így indult el a velünk folytatott kommunikáció keskeny párkányán.

A következő három évben Hikari odáig fejlődött, hogy koncentrált figyelemmel hallgatta Beethoven, Bach és Mozart zenéjét. Mi több, ezután elkezdett kisebb darabokat komponálni. Teljesen önálló zenét, nem a hallottak másolatát, így vélekedett az a néhány zeneszerző is, akikkel jó barátságban vagyok. Húszévesen Hikari kiadta első CD-jét, amely hatalmas siker lett Japánban. Zenéje mélyen emberi - és gyönyörű.

Hikari negyvenkét éves korában továbbra is egy négyéves gyermek nyelvi szintjén áll. Minden alkalommal, amikor valamilyen módon reagál a körülötte lévő világra, a feleségem és én földöntúli boldogságot érzünk. Nemrégiben a feleségem megkérdezte Hikarit, melyik madarat hallgatta ma, mire a fiam elővett az óriási gyűjteményéből egy pontosan meghatározott CD-t, és megmutatta neki.

Az, hogy ilyesmi lehetséges, arra vall, hogy közel járunk egy olyan álomhoz, amelyet sosem mertünk álmodni. Soha el sem tudtuk volna képzelni a fiunk fejlődését. Álmok számára évtizedeken át nem volt hely az életünkben.

Amikor 1994-ben megkaptam az irodalmi Nobel-díjat, az átadásra Hikarival együtt utaztam Svédországba. Mindketten frakkot kölcsönöztünk magunknak. Az egyik újságban a bennünket ábrázoló kép alá ezt írták: "Kenzaburo Oe és zseniális fia." Ez nagyon-nagyon boldoggá tett.

Pár évvel később egy ösztöndíjjal több hónapot Berlinben töltöttem. Amikor hazatértem, Hikari váratlanul felhagyott a komponálással. Továbbra is folytatta viszont zeneelméleti tanulmányait. Meg akarta érteni, mit jelent a kontrapunkt a zenében. De nem komponált többé. Nagyon aggódtam, a feleségem azonban megnyugtatott. Lehet, hogy egyszerűen véget ért nála a zeneszerzés ideje, mondta.

Az alatt az öt év alatt, amíg Hikari egy hangjegyet sem írt le, a feleségem egyetlen szóval sem kommentálta újbóli bezárkózását. A lányom naponta beszélt vele telefonon. Hikari olykor mosolygott, olykor bólintott. Sohasem válaszolt, de úgy tűnt, a lányom minden szavát issza.

Hetvenedik születésnapomon a feleségem odajött az ágyamhoz, és azt mondta: "Hikari megint komponált valamit." Megmutatta a hangjegyeket. Címnek a fiam ezt választotta: Az "Apám-hetvenéves-lesz" gigue. Roppant szomorúan kezdődik a darab, ám a végén optimista hangulatba torkollik.

Korábban családi körben önironikus formába öntöttem az öregedés miatt érzett szomorúságomat. Hirtelen világossá vált számomra, hogy Hikari pontosan megértette ezeket a mondatokat, csupán az iróniájukat nem fogta fel. Szerzeményével szomorkodó apját akarta bátorítani: "Apa, ne búsulj, te hetvenévesen is jó ember vagy. Örülj az életnek!" Mélyen meghatódtam.

Hikari életében először történt meg, hogy a zenéje számunkra is felismerhetően jelentéssel telt meg. Addig a pillanatig a zenéje mindig belső zenei törvényeknek engedelmeskedett. Most egyszeriben önmagát és az érzéseit akarta kifejezni.

A fiam most a zenéjével üzeneteket küld apjának és a világnak. Az, hogy hirtelen összepárosított bizonyos hangokat és szavakat, hihetetlen boldogsággal tölt el. Olyan boldogsággal, amilyenről soha nem is mertem volna álmodni.

Ha van még jövője egy magamfajta öregembernek, abban csak egyetlen álom létezhet. Ezt készülök beteljesíteni. Nem félek a haláltól, úgy várom, mint valami természetes átvezetést. Az egyetlen félelem, amelyet érzek, Hikarival kapcsolatos.

Arról álmodom, hogy sikerül a családomat úgy felkészíteni a halálomra, hogy képesek lesznek egy napon megértetni Hikarival, mit jelent az, hogy meghaltam. Csak ilyen módon tanulhatom meg, hogy még életemben fokozatosan elszakadjak a fiamtól, ahogy annak egy apa és a fia között történnie kell.

(Andrea Thilo és Glavina Zsuzsa fordítása, Nol.hu)

(Frissítés: Óe Kenzaburó 2023. március 13-án meghalt Japánban.)

2004-ben nem mindennapi irodalmi óriásokkal találkozhatott, aki kilátogatott a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. A fesztivál díszvendége Németország volt, ennek kapcsán látogatott Budapestre Günter Grass, a kortárs német irodalom legnagyobb alakja. Pódiumbeszélgetésük a szintén Nobel-díjas Kertész Imrével egészen biztosan még hosszú ideig megismételhetetlen lesz Magyarországon (két Nobel-díjas író egyszerre egy színpadon), így az érdeklődés is ennek megfelelően óriási volt.

Az ilyen könyves rendezvényeken még a legfontosabb vendégek autogramját is általában könnyű megszerezni, a könyv összeköt, közel hoz mindenkit - nos 2004-ben Günter Grass autogramja a kivételek közé tartozott. Az akkor már idős, egészségi problémákkal küzdő Grasst szinte eldugták, elemenekítették a szervezők a közönségtől, csupán két alkalom volt, amikor a közelébe lehetett férkőzni, s akkor sem volt könnyű. Az hamar világossá vált, hogy mindenféle papírfecnire Grass nem hajlandó ráírni a nevét, s könyvbe is csak nagy nehezen, fáradtnak tűnt, s talán épp nem is volt jókedve valami miatt.

A mellékelt autogramot az újra kiadott Bádogdob című könyvbe írta, a szervezők külön "könyörgésre" vittek be a pihenőszobájába 2-3 könyvet, ez a darab az egyik volt ezek közül. 

Frissítés: Günter Grass 2015. április 13-án elhunyt Lübeckben.

Egy gyönyörű autogramot mutatunk ma be, egy olyan személy autogramját, aki több, mint 40 évig irányította az alexandriai kopt ortodox egyházat, s halála előtt fél évvel még Magyarországon is járt.

III. Senuda a kopt egyház 117. vezetője volt, 1971-ben válaszották meg pápává, tevékenysége egyháza tekintetében sok mindenben úttörőnek számított. Egyháza vezetőjeként elsőként találkozott a római katolikus egyház vezetőjével, VI. Pál pápával, munkássága során mindig a megbékélést, a párbeszédet szorgalmazta.

Őszentsége III. Senuda Magyarországon kétszer járt, 1996-ban Pannonhalmán tett látogatást, 2011-ben pedig augusztus 20-a alkalmából Budapesten vett részt több programon. A mellékelt húsvéti díszborítékot 2011-ben dedikálta.

Egy ritkaságot mutatunk ma be, bár elsőre talán nem egyértelmű, hogy a Bonanza Banzai, az egykori magyar new wave popegyüttes dedikált lemeze miért tartozik alig húsz évvel a megszűnésük után a ritkaságok közé.

Ennek több oka van. Az egyik, hogy az egykori tagok (Kovács Ákos, Hauber Zsolt és Menczel Gábor) nemigen vannak kapcsolatban egymással, néhány kósza közös fellépéstől eltekintve az elmúlt 19 évben nem volt jellemző rájuk, hogy egy légtérben tartózkodjanak. Ákos szólókarrierje politikai kalandozásoktól sem mentesen 1993 óta ível felfelé, Hauber Zsolt zenei munkássága jóval szerényebb sikereket hoz, Menczel Gábor pedig elfordult a zeneipartól, noha a zenekar ma is működő honlapja szerint még komponál néha egyéb tevékenységei mellett - mindenesetre a közélettől teljesen visszavonult.

További érdekesség, hogy Ákos ma már (amióta 20 éve szólókarrierbe kezdett) még kifejezett kérésre sem hajlandó vezetéknévvel együtt kiírt autogramot adni senkinek.

1995-ben (!) az "Indiántánc" hivatalos dedikálásán zajlott az alábbi rövid párbeszéd:

"Rajongó: Aláírnád ezt nekem Kovács Ákos-ként? (Bonanza lemezt nyújt felé)

Ákos: De én így nem írok alá. Ákos vagyok, ez a négy betű engem jelöl.

Rajongó: Tudom, de itt még Kovács Ákos voltál, azért gondoltam...

Ákos: Nem írok alá így már soha többé, legfeljebb csak súlyos szerződéseket..."

Ákos aláírásának teljes névvel kiírt forumátuma ezért napjainkban csak egy-egy korabeli dedikált darab megvásárlásával szerezhető meg.

Egy induló, sikerei küszöbén álló banda második nagylemeze, amit az akkoriban divatba jövő ezüstfilcekkel dedikált mindhárom tag, ma már igazi kuriózum. Íme:

"Hallgasd szeretettel...." - a kézzel írt dedikáció Ákostól származik.